yucky-lucky mess

,,How can you stay outside, theres a beautiful mess inside...,,

I dont want stay outside...when theres a beatiful-yucky-lucky mess in mine...

Eltelt 1 év. Köszönök mindenkinek mindent.

Részlet: ,,Egy szép napfényes délután a Kisfátrában tekintetem a messzeségbe révedt.
Szellemet felszabadító fuvallat csapott meg. A látvány megerősítette bennem az érzést, hogy minden pillanat maga a boldogság. És akkor visszagondoltam az elmúltakra... Hányszr éreztem ezt! Milyen sokszor csalt z arcomra mosolyt egy látvány, temérdekszer éreztem hálát pontosan azért a másodpercnyi időrét.
Rájöttem, semmi sem olyan fontos, semmi sem számít igazán, csak a pillanat boldogsága. Sok-sok varázslatos pillanat mozaikként összeáll és megtörhetetlen védelmet biztosít a legnehezebb időkben is.
Ez is lehetne az oka, hogy néha írok ezt-azt.
Minden katona felvértezi magát egy harc előtt. Ezt teszi az ember is. Összegyűjti szép és jó emlékeit, elteszi emlékbe. Elzárja a szívébe, hogy örök biztosítékká válljon akár a fájdalom napján is.

,,...és meggyógyultam. Elérkezett a lelkinap. Egy jó gyónás felér sok mindennel. Az, amikor az ember késztetést érez, és olyan furcsa bizsergést a térdében... Leborul és hálát ad szinte mindenért. Átárad rajta a kegyelem és a boldogság.
EZ VOLT ÉLETEM LEGBOLDOGABB NAPJA! ÉS MÁTÓL MINDEN EGYES NAP ÉLETEM LEGBOLDOGABB NAPJA LESZ!

Nincs út a boldogsághoz. A boldogság az út.

NINCS MÚLT ÉS NINCS JÖVŐ. EGYETLEN AMI VAN, AZ A PILLANAT...,,

,,...a férfi...A tömény anyagban erőteljesen dobogó szív. Sokatmondó és mégis titokzatos. Tipikus és mégis exotikus. Váratlan, de biztonságot sugalló. Érdes, mégis energiát áraszt. Különleges. Megfogott. Hiányzik. Adott valami felbecsülhetetlent. Mosollyal engedtem el. Sosem felejtem el... Danielt...,,

,,...a tenger lélegzik. Él. Egy absztrakt férfi. Gyönyörű, erőteljes, hatalmas. A homokban sétáló nő lábát gyöngéden csókolja, de az ellenséget szétzúzza a zátonyon.
Érintése gyengéd, haragja nyers erőszak...,,

nEW sOUL

Megérkeztem!!!
Azt hiszem.
Kukuccs...
Van itt valaki?
Hahóóó!
Tele vagyok elvárásokkal, reményekkel, világít a szemem, a tekintetem egyenes, és csak rád várok. Tudod, pont rád, hogy megmutasd, hogy mennek itt a dolgok. Most jöttem messziről. Új vagyok itt. Legalábbis úgy érzem. Még senki sem győzött beavatni a létbe. Új vagyok. Még nem tudom...

Dehát mit mondjak, elég hideg van itt. Meg gyakran olyan nyirkos. A tenyerem. Meg persze a levegő is. Még két ember közt is. Mikor beszélgettem. Olyan...hideg volt.
Nekem még szokatlan, furcsa. Szerintem kicsit másnak hittem. Mielőtt megérkeztem.

Azt hiszem, tényleg mást vártam. Nem baj. Csak meglepődtem. Még senkinek sem votl ideje elmagyarázni, hogy kell ezt csinálni. Még elég ügyetlennek érzem magam.
Olyan esetlen az egész. Reméltem, hogy tanulhatok valami újat. Mondjuk az alfától az omegáig. Vagy hogy adni s elvenni. Vagy valami magasabb lét értelmét, vagy ilyesmi.

Ám mióta megjöttem, elég komplikált vagyok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen összetettek a dolgok. Nálunk kicsit egyszerűbb volt. Nem mintha az jobb vagy roszabb lenne, csak mondom. Széles skálán érzem a dolgokat. Alfától omegáig nem megismerem, csak érzem...a legerősebb örömtől a legnagyobb félelemig.
Rátalálva önmagamra ahogy a legnagyobb hibákat vétem.

E fura világban

fiatal lélek vagyok.

Rég gyűlölt magányban

megszólalni próbállok.

Remélek tanulni mi igaz s hamis

találni nem oly egyszerű hitet s szerelmet is.


...Ez egy vidám vég

Ha nem értenéd

minden amit tettél

miért fizettél a rosszért?

Ez egy vidám vég

nyújtsd ide a kezed még

mindent mi te vagy elvinnék.

nagy karácsonyi

A világnak szerelmet adott
szerelméért utad látod
szerelméért sírt a menny
szerelméért, ki meghalt a kereszten

Oh, meddig lesz szívemben szíved sebe
Te megbocsájtasz, mikor kérem
Oh meddig fogod meghallgatni imám
bocsáss meg nekem

Mindenségem Te vagy
kezdetem s mindörökkém
Had zengjek szerelmedért
az elfeledett bűnökért
mindenfelett vagy Uram
mindenségnek királya

kis karácsonyi

Az üres létben lebeg életünk,
csak a semmiben, a pusztában létezünk,
elenyészik eszmei jellegünk,
valamit keresünk, s tova megyünk.

A földre szegezzük gyarló szemünk,
ah, ha tudnánk, mily titkot rejt szívünk,
hiún gondoljuk, nincs reményünk,
vak síkon vezet szánalmas félelmünk.

De eljön az óra, az a szent pillanat,
az égboltnak szegezzük gondolatainkat,
szemünkben megcsillan örökkévalóság lénye,
ezer anygal hite - emberek reménye.

,,They laugh at me because Im different. But I laugh at them because they are all the same.,,

AZ ALBATROSZ

Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát,
mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel,
még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt,
csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
másik majmolja a tört szárnyű bicegést.

A költő is ilyen, e légi herceg párja,
kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja,
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.

Valaki, aki más, aki nem olyan, mint a többiek... Ő a légben király, de a puszta földön csak rab.
Valahol megláták benned  a szépet, a jót, az igazat, valahol Te vagy a gonosztevő.
Ha kilógsz, 10 korbácsütés,
ha visszabeszélsz, 20 korbácsütés,
ha máshogy cselekszel, 30 korbácsütés,
ha elmész, keresztre feszítenek.
Megéri keresztre feszülni? Vad röhelybe merüni?
Szárnyat vonszolni s benne megbotlani?
...ha előtte szárnyaltál volna, s repülni akarsz még, akkor egy fedélzeten mindig csak egy rút bicegő Albatrosz lehetsz...

Elmenni vagy maradni...
Lenni vagy nem lenni...

Charles Baudealire (megjegyezhetetlen név...)
,, A témaválasztása miatt őrültnek, perverznek tartották.,,

...csak nem azért, mert kimondta a saját igazát? Hogy valaki abból hozza ki a nagyot, ami romlott? Szembe száll... Van bátorsága szembeszállni. Elkapja magát, vált. Nem jó neki, még egyszer vált. Nem érdekli mások véleménye, mert hisz abban, amit csinál, vagy nem is hisz semmiben, csak csinálja a dolgát.
Nem mersz az ágy alá nézni éjjel? Valaki azt mondta, hogy szörnyek laknak ott?
Ő nemhogy odanéz, de az ágy helyett az ágy alatt hunyja álomra szemét. Precíz pontossággal alkot akkori normáktól eltérőt. Akkor elítélték, most hangadó.
Semmit sem tudhatsz biztosan. Csak sejted.
Az Emberek hiába ,,a kéklő ég urai, a fedélzet padlóján csak gúny tárgyai.,,
Nyomasztó egy embersors, embernek lenni, s annak maradni akkor is, ha mások emberibb embernek tartják magukat. És kemény egy út elhinni a fényt, mikor úgy érzed, a sötétben botorkálsz.

Az ember tragédiája

Megszületünk és vesszük egyik állarcot a másik után.
Egyik sztoriból a másikba csöppenünk.
Kinő a bölcsességfogunk. Tapasztalunk.
Néha gyávák vagyunk még magunknak is bevallani a személyes kudarcot, de a kis csodákat észre nem vennénk.
Kapkodunk jobbra, balra, előre, hátra és próbálkozunk.
Megismerünk valamit és rögtön a rosszat is meglátjuk benne.
Próbállunk kimászni a gödörből, továbblépünk, és az utunkban máris a következő gödör.
Istennek képzeljük magunkat és hódítgatjuk a világot.
Aztán egyszer csak arra eszmélünk, hogy a világ bedarált.
És ekkor, legyen az húsz, negyven vagy százévesen, mindenki tisztán fog látni.
Letisztul a sallang.
Színről színre.
Ebben a pillanatban fogunk lerogyni és megadni magunkat:

,,Uram, legyőztél. Im porban vagyok, Nélküled,
Ellened hiába vívok: Emelj, vagy sújts, kitárom keblemet.,,

És az Úr nem fordítja el fejét. Bíztatón gyermekéhez szól:

,,...S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szüntelen, mely visszahív s emel,
Csak azt kövesd.,,

Hát ez lenne az ember tragédiája.
Éppúgy, mint a gonosznak, az embernek is vesztenie kell, ez a végzete, hogy aztán új erővel emelkedjen fel a porból és újult erővel küzdjön tovább ősi bizalommal.

Megfordulni...
Kilépni...
Elindulni...
Valamit csinálni...
Akár felrobbanni...
Elhúzni a búbánatba ebből a pazar világból...

,,Valaki állítsa már meg ezt a világot! Ki akarok szálni!,,

És talán ki is kéne. Hisz mit kínál nekünk? Csupa mocskot... Sallang az egész, úgy ahogy van.
Ki kéne pucolni. Aztán tudod mi maradna csak? Lehet hogy pár csupasz röhögő, vízben lubickoló emberke, aki tesz a világ által diktált szabályokra, és képes még az egymás puszta jelenlététől és a víz lágy ölelésétől is határtalanul boldoggá válni. Na ez maradna. És jó is lenne. Hisz Isten is erre teremtett. A szeretetre és a boldogságra.


Kicsit hippisen...

Drop out:
Cseppenj ki, ejtsd ki magad ebből a társadalombóll, a fogyasztói trársadalomból, a felesleges dolgok civilizációjából, ahol a fontos dolgokra már senki sem gondol és emlékezik, ahol nemlétező vágyakat keltenek föl az emberekben, hogy azután azt kielégíthessék.
Turn on:
Fordulj meg, fordíts hátat ennek a világnak, amyelikből kicsöppentél, kapcsolj be, hogy fogni tudd...az isteni adást... Ő mindig vár Rád... Neked csak észre kell venned a lehetőséget!
Tune in:
Hangolódj rá! Hidd el, hogy mindennél jobban szeret! Bízz benne, merj kérni, és tudd, hogy megkapod. Beszélj Vele őszintén. Mondd el Neki ami bánt. Ne félj az élettől, mert Vele nem lesz bajod! És élj a szeretetnek, hisz arra teremtett!

Talán ez egy jó út az emberré váláshoz...

...könnyeken s boldogságon keresztül (trough tears and joy)

      Egyszer találtam a nagyi kertjében a leglehetetlenebb helyen egy pici új növénykét. Olyan védtelen volt szegényke, hogy ha azt mondtad volna nekem, gyom, elhiszem. Ránevettem, búcsút intettem neki, és elmentem.

     Két nappal később arra járva megint hatalmas cicaszemekkel bámult rám a kis növény. Rámosolyogtam, továbbléptem. Egy hétre rá a kutyát kergettem, és mit nem látok... A kis növény újból engem néz, rám mosolyog. Gondoltam magamban... Ez a kis növény nem könnyen adja fel. Ezután mindig, mikor arra jártam, direkt ránéztem, mi van vele. Növekvése egyértelműen egy helyen toporgott, legalábbis az én gyerekszememben. 

Minden nappal jobban megnéztem. Csak egy pillanat erejéig, de mégis. És aztán jött a krumpliszezon. Kiváncsian szemléltem, mi lesz vele azon a leglehetetlenebb helyen. A kertben keresztül-kasul elkezdtek futkosni a nagy sáros bakancsok, gurulni a könyörtelen kárék és pusztítani a hatalmas traktorkerekek. A kis növény meg csak éldegélt, elvolt. Végképp nem izgatta a sok veszély, ő csak folytatta tovább zseniális fotoszintetizálását, mint azelőtt. A krumpliszezon befejeződött, de jött a nagy szárazság, aztán jött az árvíz, aztán a fagy, aztán felásták a kertet, aztán még miténtudom mi minden szörnyűség. Ami a legfelháborítóbb az egészen, hogy amikor tavasszal megint, újból elkezdődött a nagy körforgás, a növényke még mindig ott feszített ugyanazon a leglehetetlenebb helyen. Csak épp egy ujjnyival magasabban.  Nem ment világgá, mikor jött a bakancs. Nem kezdett el hervadni, mikor meglátta a kárét. Nem dobta föl a talpát, amikor a traktor közelített. A többiről nem is beszélve.

      Érted??!! Még annak a pirinyó buta növénynek is több hite volt, mint nekem, aki minden apróságon lehorgonyozva vegetálok... Lehet, hogy virágnak kellett volna születni, az legalább nem futhat el a problémái elől :). De mérhetetlenül becsülöm, hogy a Teremtő megtisztelt azzal, hogy embernek akart engem. S úgy látszik, ha már így alakult, ki kell találnom, hogy kell megfelelően embernek lenni. Netalántán emberségesen?
Nem tudom. Ami biztos, hogy akárhogyanis, könnyeken s boldogságon keresztül... Vele...