Két nappal később arra járva megint hatalmas cicaszemekkel bámult rám a kis növény. Rámosolyogtam, továbbléptem. Egy hétre rá a kutyát kergettem, és mit nem látok... A kis növény újból engem néz, rám mosolyog. Gondoltam magamban... Ez a kis növény nem könnyen adja fel. Ezután mindig, mikor arra jártam, direkt ránéztem, mi van vele. Növekvése egyértelműen egy helyen toporgott, legalábbis az én gyerekszememben.
Minden nappal jobban megnéztem. Csak egy pillanat erejéig, de mégis. És aztán jött a krumpliszezon. Kiváncsian szemléltem, mi lesz vele azon a leglehetetlenebb helyen. A kertben keresztül-kasul elkezdtek futkosni a nagy sáros bakancsok, gurulni a könyörtelen kárék és pusztítani a hatalmas traktorkerekek. A kis növény meg csak éldegélt, elvolt. Végképp nem izgatta a sok veszély, ő csak folytatta tovább zseniális fotoszintetizálását, mint azelőtt. A krumpliszezon befejeződött, de jött a nagy szárazság, aztán jött az árvíz, aztán a fagy, aztán felásták a kertet, aztán még miténtudom mi minden szörnyűség. Ami a legfelháborítóbb az egészen, hogy amikor tavasszal megint, újból elkezdődött a nagy körforgás, a növényke még mindig ott feszített ugyanazon a leglehetetlenebb helyen. Csak épp egy ujjnyival magasabban. Nem ment világgá, mikor jött a bakancs. Nem kezdett el hervadni, mikor meglátta a kárét. Nem dobta föl a talpát, amikor a traktor közelített. A többiről nem is beszélve.
Érted??!! Még annak a pirinyó buta növénynek is több hite volt, mint nekem, aki minden apróságon lehorgonyozva vegetálok... Lehet, hogy virágnak kellett volna születni, az legalább nem futhat el a problémái elől :). De mérhetetlenül becsülöm, hogy a Teremtő megtisztelt azzal, hogy embernek akart engem. S úgy látszik, ha már így alakult, ki kell találnom, hogy kell megfelelően embernek lenni. Netalántán emberségesen?Nem tudom. Ami biztos, hogy akárhogyanis, könnyeken s boldogságon keresztül... Vele...
Žiadne komentáre:
Zverejnenie komentára