Egyik sztoriból a másikba csöppenünk.
Kinő a bölcsességfogunk. Tapasztalunk.
Néha gyávák vagyunk még magunknak is bevallani a személyes kudarcot, de a kis csodákat észre nem vennénk.
Kapkodunk jobbra, balra, előre, hátra és próbálkozunk.
Megismerünk valamit és rögtön a rosszat is meglátjuk benne.
Próbállunk kimászni a gödörből, továbblépünk, és az utunkban máris a következő gödör.
Istennek képzeljük magunkat és hódítgatjuk a világot.
Aztán egyszer csak arra eszmélünk, hogy a világ bedarált.
És ekkor, legyen az húsz, negyven vagy százévesen, mindenki tisztán fog látni.
Letisztul a sallang.
Színről színre.
Ebben a pillanatban fogunk lerogyni és megadni magunkat:
,,Uram, legyőztél. Im porban vagyok, Nélküled,
Ellened hiába vívok: Emelj, vagy sújts, kitárom keblemet.,,
És az Úr nem fordítja el fejét. Bíztatón gyermekéhez szól:
,,...S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szüntelen, mely visszahív s emel,
Csak azt kövesd.,,
Hát ez lenne az ember tragédiája.
Éppúgy, mint a gonosznak, az embernek is vesztenie kell, ez a végzete, hogy aztán új erővel emelkedjen fel a porból és újult erővel küzdjön tovább ősi bizalommal.
Žiadne komentáre:
Zverejnenie komentára