Elmenni vagy maradni...
Lenni vagy nem lenni...

Charles Baudealire (megjegyezhetetlen név...)
,, A témaválasztása miatt őrültnek, perverznek tartották.,,

...csak nem azért, mert kimondta a saját igazát? Hogy valaki abból hozza ki a nagyot, ami romlott? Szembe száll... Van bátorsága szembeszállni. Elkapja magát, vált. Nem jó neki, még egyszer vált. Nem érdekli mások véleménye, mert hisz abban, amit csinál, vagy nem is hisz semmiben, csak csinálja a dolgát.
Nem mersz az ágy alá nézni éjjel? Valaki azt mondta, hogy szörnyek laknak ott?
Ő nemhogy odanéz, de az ágy helyett az ágy alatt hunyja álomra szemét. Precíz pontossággal alkot akkori normáktól eltérőt. Akkor elítélték, most hangadó.
Semmit sem tudhatsz biztosan. Csak sejted.
Az Emberek hiába ,,a kéklő ég urai, a fedélzet padlóján csak gúny tárgyai.,,
Nyomasztó egy embersors, embernek lenni, s annak maradni akkor is, ha mások emberibb embernek tartják magukat. És kemény egy út elhinni a fényt, mikor úgy érzed, a sötétben botorkálsz.

Az ember tragédiája

Megszületünk és vesszük egyik állarcot a másik után.
Egyik sztoriból a másikba csöppenünk.
Kinő a bölcsességfogunk. Tapasztalunk.
Néha gyávák vagyunk még magunknak is bevallani a személyes kudarcot, de a kis csodákat észre nem vennénk.
Kapkodunk jobbra, balra, előre, hátra és próbálkozunk.
Megismerünk valamit és rögtön a rosszat is meglátjuk benne.
Próbállunk kimászni a gödörből, továbblépünk, és az utunkban máris a következő gödör.
Istennek képzeljük magunkat és hódítgatjuk a világot.
Aztán egyszer csak arra eszmélünk, hogy a világ bedarált.
És ekkor, legyen az húsz, negyven vagy százévesen, mindenki tisztán fog látni.
Letisztul a sallang.
Színről színre.
Ebben a pillanatban fogunk lerogyni és megadni magunkat:

,,Uram, legyőztél. Im porban vagyok, Nélküled,
Ellened hiába vívok: Emelj, vagy sújts, kitárom keblemet.,,

És az Úr nem fordítja el fejét. Bíztatón gyermekéhez szól:

,,...S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szüntelen, mely visszahív s emel,
Csak azt kövesd.,,

Hát ez lenne az ember tragédiája.
Éppúgy, mint a gonosznak, az embernek is vesztenie kell, ez a végzete, hogy aztán új erővel emelkedjen fel a porból és újult erővel küzdjön tovább ősi bizalommal.

Megfordulni...
Kilépni...
Elindulni...
Valamit csinálni...
Akár felrobbanni...
Elhúzni a búbánatba ebből a pazar világból...

,,Valaki állítsa már meg ezt a világot! Ki akarok szálni!,,

És talán ki is kéne. Hisz mit kínál nekünk? Csupa mocskot... Sallang az egész, úgy ahogy van.
Ki kéne pucolni. Aztán tudod mi maradna csak? Lehet hogy pár csupasz röhögő, vízben lubickoló emberke, aki tesz a világ által diktált szabályokra, és képes még az egymás puszta jelenlététől és a víz lágy ölelésétől is határtalanul boldoggá válni. Na ez maradna. És jó is lenne. Hisz Isten is erre teremtett. A szeretetre és a boldogságra.


Kicsit hippisen...

Drop out:
Cseppenj ki, ejtsd ki magad ebből a társadalombóll, a fogyasztói trársadalomból, a felesleges dolgok civilizációjából, ahol a fontos dolgokra már senki sem gondol és emlékezik, ahol nemlétező vágyakat keltenek föl az emberekben, hogy azután azt kielégíthessék.
Turn on:
Fordulj meg, fordíts hátat ennek a világnak, amyelikből kicsöppentél, kapcsolj be, hogy fogni tudd...az isteni adást... Ő mindig vár Rád... Neked csak észre kell venned a lehetőséget!
Tune in:
Hangolódj rá! Hidd el, hogy mindennél jobban szeret! Bízz benne, merj kérni, és tudd, hogy megkapod. Beszélj Vele őszintén. Mondd el Neki ami bánt. Ne félj az élettől, mert Vele nem lesz bajod! És élj a szeretetnek, hisz arra teremtett!

Talán ez egy jó út az emberré váláshoz...

...könnyeken s boldogságon keresztül (trough tears and joy)

      Egyszer találtam a nagyi kertjében a leglehetetlenebb helyen egy pici új növénykét. Olyan védtelen volt szegényke, hogy ha azt mondtad volna nekem, gyom, elhiszem. Ránevettem, búcsút intettem neki, és elmentem.

     Két nappal később arra járva megint hatalmas cicaszemekkel bámult rám a kis növény. Rámosolyogtam, továbbléptem. Egy hétre rá a kutyát kergettem, és mit nem látok... A kis növény újból engem néz, rám mosolyog. Gondoltam magamban... Ez a kis növény nem könnyen adja fel. Ezután mindig, mikor arra jártam, direkt ránéztem, mi van vele. Növekvése egyértelműen egy helyen toporgott, legalábbis az én gyerekszememben. 

Minden nappal jobban megnéztem. Csak egy pillanat erejéig, de mégis. És aztán jött a krumpliszezon. Kiváncsian szemléltem, mi lesz vele azon a leglehetetlenebb helyen. A kertben keresztül-kasul elkezdtek futkosni a nagy sáros bakancsok, gurulni a könyörtelen kárék és pusztítani a hatalmas traktorkerekek. A kis növény meg csak éldegélt, elvolt. Végképp nem izgatta a sok veszély, ő csak folytatta tovább zseniális fotoszintetizálását, mint azelőtt. A krumpliszezon befejeződött, de jött a nagy szárazság, aztán jött az árvíz, aztán a fagy, aztán felásták a kertet, aztán még miténtudom mi minden szörnyűség. Ami a legfelháborítóbb az egészen, hogy amikor tavasszal megint, újból elkezdődött a nagy körforgás, a növényke még mindig ott feszített ugyanazon a leglehetetlenebb helyen. Csak épp egy ujjnyival magasabban.  Nem ment világgá, mikor jött a bakancs. Nem kezdett el hervadni, mikor meglátta a kárét. Nem dobta föl a talpát, amikor a traktor közelített. A többiről nem is beszélve.

      Érted??!! Még annak a pirinyó buta növénynek is több hite volt, mint nekem, aki minden apróságon lehorgonyozva vegetálok... Lehet, hogy virágnak kellett volna születni, az legalább nem futhat el a problémái elől :). De mérhetetlenül becsülöm, hogy a Teremtő megtisztelt azzal, hogy embernek akart engem. S úgy látszik, ha már így alakult, ki kell találnom, hogy kell megfelelően embernek lenni. Netalántán emberségesen?
Nem tudom. Ami biztos, hogy akárhogyanis, könnyeken s boldogságon keresztül... Vele...