Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát,
mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
míg sós örvényeken lomhán suhannak át.
Alig teszik le a fedélzet padlatára,
a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.
Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel,
még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt,
csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
másik majmolja a tört szárnyű bicegést.
A költő is ilyen, e légi herceg párja,
kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja,
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.
Valaki, aki más, aki nem olyan, mint a többiek... Ő a légben király, de a puszta földön csak rab.
Valahol megláták benned a szépet, a jót, az igazat, valahol Te vagy a gonosztevő.
Ha kilógsz, 10 korbácsütés,
ha visszabeszélsz, 20 korbácsütés,
ha máshogy cselekszel, 30 korbácsütés,
ha elmész, keresztre feszítenek.
Megéri keresztre feszülni? Vad röhelybe merüni?
Szárnyat vonszolni s benne megbotlani?
...ha előtte szárnyaltál volna, s repülni akarsz még, akkor egy fedélzeten mindig csak egy rút bicegő Albatrosz lehetsz...
Žiadne komentáre:
Zverejnenie komentára